Keresés

PLAY STRINDBERG / Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem – színművészeti szak

NOVEMBER 12., 22.00, ARADI KAMARASZÍNHÁZ



Friedrich Dürrenmatt: Play Strindberg (1h 30’)
Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem – színművészeti szak

Fordította: Bereczky Erzsébet

Rendező, díszlettervező: Hatházi András

Szereplők: Kelemen Csongor, Köllő Csongor, Vindis Andrea

Az előadás – mint címe is jelzi – a játék köré szerveződik.
Játszunk.
De nem csak Strindberggel, hanem a színházzal.
Az élettel és a halállal.
Mindennel, ami megjelenik előttünk e röpke másfél óra alatt.
És aztán megtapsoljuk magunk.
Elvégre csak játék volt az egész.



Kritikák:

Két kolozsvári végzős színész-mesteris hallgató és Vindis Andrea, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze Hatházi András rendezésében Dürrenmattot játszik. Dürrenmatt meg Strindberggel játszik – játszat – darabjának címe egyszerűen (és magyarra lefordíthatatlanul): Play Strindberg. A német drámaíró Strindberg Haláltánc című tragédiáját írja át kegyetlen, tragikomikus játékká (az angol play szó egyszerre jelent játékot, felszólítást a játékra és színdarabot).

A Színművészeti Egyetem Harag György stúdiótermébe belépve azonban korántsem játékosság, sokkal inkább egy bokszmeccs hangulata fogad. Ordít a zene, a mind a négy oldaláról padokkal körülvett, pár négyzetméternyi térben üldögélő színészek harsány szívélyességgel fogadnak, „civilként” beszédbe is elegyednek velünk. A mit sem sejtő néző számára meglehetősen agresszívnek tűnhet ez a kezdés. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy megszokott, jóhiszemű nézőszerepünkből itt egyenesen kirobbantanak minket, menekvés nincs, a teret megvilágító néhány reflektor fényéből ránk is jut bőven, a színészek végig számon tartanak bennünket, épp csak meg nem kérdik: na, hogy tetszik?

Amit látunk azonban korántsem szívderítő: egy rossz házasság végső vergődései. Alice, a kiöregedett színésznő (Vindis Andrea) és Edgar, az elfelejtett katona-író (Kelemen Csongor) 25 éve házasok. 25 hosszú éve élnek együtt e katonai bázisként szolgáló szigeten, egy toronyban, önként vállalt összezártságban (ezt az örökös bezártságot jelzi az is, hogy a játszók, ha épp nincsenek is jelenetben, mindvégig bent maradnak a színen). Gyerekeik kirepültek, a házaspár számára nem maradt más szórakozás, mint hivatásszerűen marni és gyötörni egymást – mindaddig, amíg majd egyikük meghal. Ebbe az eldönthetetlen civódásba csöppen bele Kurt, Alice unokatestvére és fiatalkori szerelme (Köllő Csongor). A kétes üzelmekben meggazdagodott rokon mindkét fél számára kapóra jön ahhoz, hogy mélységesen gyűlölt „jobbik felüket” megpróbálják végleg megsemmisíteni.

Ezt a gyilkosan szenvtelen harcot követjük végig testközelből, 12 „menetben” (Dürrenmatt találó szava ez, a „jelenet” helyett). A bokszmeccs-jelleg végig megmarad, a színészek a jelenetekből kilépve foglalják össze az épp történendőket. A szereplők rutinosan, csípőből gyűlölik egymást – ezt a rutinosságot megjeleníteni azonban korántsem egyszerű. A rendezés végig erre a kettős játékra helyezi a hangsúlyt. A jóformán csak tőmondatokból álló replikák (például: „–Miért gyűlölitek egymást? – Mert házasok vagyunk.”, vagy: „– Hiszel Istenben? – Valamelyest.”) pattogva, felgyorsítva hangzanak el, ezáltal is a helyzetek abszurditására hívva fel a figyelmet. A színészek kapásból, gondolkodás nélkül reagálnak egymás mondataira, számunkra sem hagyva időt azonosulni, átélni helyzetüket. Kelemen Csongor kopott katonaruhás Edgarjáról így is tudjuk, hogy elismerésre vágyik és rettenetesen fél a haláltól. Alice, Vindis Andrea alakításában bármit megtenne, hogy férjét halva lássa, mégsem képes magára hagyni magatehetetlenségében. Ahogy Kurt sem tud elmenekülni, inkább passzív emberségből tűri, hogy hol egyik, hol másik fél bűnbakja legyen. A végletekig feszülő, mégis furcsamód lélektelen helyzeteket erősíti a fel-felhangzó, őrjítően hangos katonazene is, néhol jelenetváltást, másutt távírókattogást jelentve.

Senki sem kevésbé bűnös itt, ha létezik ugyan a bűn fogalma ebben a világban. Hiszen semmi sem valós: a borospohár üres, a távíró egy fadobozka, Edgar szivarja pedig fából van. Még a hirtelen előkerülő halotti koszorún is művirágok virítanak. Mégis – senki sem ártatlan. Még mi, a nézők sem. Kényelmes lenne azt hinni, hogy az egész csak játék, ilyen rafinált gyűlölet a „valóságban” nem létezik. Ám ahogy Kurt keserűen megfogalmazza: ugyanezt láthatjuk mindenütt, csak más dimenziókban. A színészek megérdemlik a tapsot – ám az, hogy végül ironikus-harsányan magukat is megtapsolják, ismét bennünket figyelmeztet: biztos, hogy ez egy jó játék volt?

(Balázs Nóra: Gyűlölet 12 menetben, Szabadság, 2010 április 17)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése